SZERKESZTŐ NÉLKÜL
Persze mindennek csak akkor van értelme, ha a szerkesztő jó társ az írásban. Ha nem akar folyton új sztorikat kitalálni (mert, hogy szerinte az milyen tuti), és nem akarja a meglévőt tartalmat megváltoztatni (mert az sokkal jobb lenne, mint az eredeti).
Egy profi író (nem olyan amatőr, mint én) csak akkor tud maradandót alkotni, ha a szerkesztő hatékonyan segíti őt a munkában, és nem akar maga is szerzővé válni. Ez fordítva is igaz, ha az író állandóan kötekedésnek veszi a szerkesztő munkáját, akkor az egész vállalkozás másból se áll, mint folyamatos vitatkozásból.
Sajnos nekem nincs szerkesztőm. Nemhogy jó, de még rossz se. Semmilyen. Az írás így sokkal, de sokkal nehezebb és tovább tart. A szöveget folyamatosan újra meg újra kell olvasnom, sokszor napokkal később (hogy beérjen és leülepedjen a tartalom). Ezerszer is visszajavítok, mondatokat, szavakat cserélek, csiszolgatok, elgépeléseket, nyelvtani-fogalmazási hibákat kutatok, következetlenségeket gyomlálok és tudom, hogy ez így nem hatékony.
Az írónak írnia kellene. Történetet vezetni, cselekményeket, párbeszédeket kitalálni még akkor is, ha az elsőre sose jó.
Ami egy szerző fejében van, azt a lehető leggyorsabban billentyűbe kellene fojtania. Nagyon nehéz a szöveget lendületesen írni amellett, hogy jó sztorikat is ki kell találni, melyek ráadásul még logikusak is.
Nem vigasztal, hogy tudom: Tolsztoj többször is átírta a Háború és Békét, mire kiadta a kezéből. Mint, ahogy az se, hogy sok író küzd ugyanazzal a problémával mint én.
Egyelőre tehát marad minden a régiben. Írok-visszaolvasok-javítok, aztán megint írok-visszaolvasok-javítok, és így tovább...