ÁTKÖLTÖZÉS EGY MÁSIK WEBHELYRE FOLYAMATBAN...

2018. jan. 22., Nincsenek hozzászólások

Ez egy nagyon jó weboldal készítő hely, mindenkinek csak ajánlani tudom. Sajnos az én lehetőségeimnek (könyvek publikálása) nem volt elég kényelmes, így keresnem kell egy másikat.

Tehát aztköltözés egy másik webhelyre folyamatban...

CLIFFHANGER

2017. okt. 7., Nincsenek hozzászólások

Nem nagyon kedvelem az angol kifejezések köznyelvi használatát, de a címben leírtat sajnos képtelenség röviden jól magyarra fordítani.

Arról van szó, hogy egy sztoriban (akár könyv, akár film) a főszereplőkkel valami váratlan vagy veszélyes dolog történik és a szituáció kimenetelét a film készítői a fejezet, epilógus vagy film/sorozat-epizód végén nyitva hagyják, ezzel fokozva a drámai feszültséget. Az egész célja tehát nagyon nyilvánvalóan az, hogy: a néző alig várja a folytatást. Zseniális ötlet. Nagyon szeretem ezt a technikát olvasni, nézni és alkalmazni is (ez utóbbi sokkal nehezebb, no meg hatalmas gyakorlat kell hozzá). Dan Brown például (bármennyire is kritizálják a stílusát) remekül használja a könyveiben.

Célját tekintve ehhez nagyon hasonló, amikor a fejezet, epizód vagy jelenet egy tartalmat és/vagy végkifejletet előre "bevillantó" megjegyzéssel, bekezdéssel, vagy 2-3 másodperces jelenettel (snittel) kezdődik. Aki látta az NCIS sorozatot az ismerheti, hiszen ott minden epizód egy ilyen fekete-fehér, hang nélküli "bevillantással" kezdődik. Néha a fejezet vagy epizód címében utalnak a történet folytatására és/vagy végkifejletére, de ezt nem nagyon szeretem. Sőt, igazából el se olvasom.

Mindkét esetben úgy kell eljárni, hogy abból lehetőleg ne derüljön ki semmi, csak felkeltse az érdeklődést (akár a történet elején, akár pedig a végén van). Annyira tetszik a módszer, hogy már-már szinte vadászok az ilyenekre.

FEJEZETRŐL - FEJEZETRE

2017. okt. 3., Nincsenek hozzászólások

Sokat gondolkodtam azon, vajon a történeteimet fejezenként, vagy egyszerre tegyem-e közzé.

Az "egyszerre" módszer előnye, hogy az olvasó teljes terjedelmében hozzájut a végleges tartalomhoz, de viszonylag sokat kell várni rá (G. R. R. Martin papánál alkalomadtán évtizedeket). A "fejezetenkénti" közzététel előnye, hogy hamar neki lehet veselkedni a kalandozásnak, hátránya pedig, hogy darabkákban jön a sztori, és esetleg sokszor módosul. Mint az én esetemben is. Akár hányszor visszaolvasom a szövegemet, elégedetlen vagyok, és javítok benne. Egy darabig ez elmegy, utána már idegesítő. Főleg az olvasónak.

Ünnepélyesen ígérem, hogy megpróbálok önmérsékletet tanúsítani (bár most tudom, nem fog maradéktalanul sikerülni). Mindent összevetve azt hiszem, maradok a fejezetről-fejezetre való haladásnál.

KIBESZÉLŐ - 1

2017. okt. 1., Nincsenek hozzászólások

Ha valaki már eljutott "Az ellopott ország" történetem első fejezetének végére, akkor az nagyjából sejtheti, hogy mire lesz felépítve a kaland (mondjuk ebben a pillanatban még nincs megírva több fejezet, vagyis igen, csak még nem nyilvános).

FIGYELEM! Ettől kezdve spoilerveszély!

Az én kis történetemhez az ötletet egy legendás, 1980-ban készült film a "Végső visszaszámlálás" adta. Nem tagadom, imádom az ilyeneket. Nem is feltétlenül az időutazást (bár az nagyon király), inkább a benne rejlő lehetőségeket, ha szabad ezt így nevezni. Akár előre, akár visszafelé "utazunk", számos alkalom van arra, hogy ennek kapcsán érdekes, elgondolkodtató, vagy csak egyszerűen szórakoztató sztorikat találjunk ki. És mindegy, hogy könyvről vagy filmről van szó.

Íme néhány (a fentebb már említett legendán kívül):

11/22/63, mely egy Stephen King regény (nemrég minisorozat is készült belőle)
Vissza a jövőbe című mozifilm-trilógia, melyet szerintem mindenki ismer (és szeret)
Terminator című mozifilm, ami hát... valljuk be, bizony egy alapműnek számít
Timeless című sorozat, mely nem annyira ismerős (és nem is a legjobbak közül való)
Csillagok között című mozifilm (ami szerintem kissé uncsi volt)
Peter F. Hamilton: "Pandóra csillaga" és "Júdás elszabadul" című regényfolyama
John Scalzi: "Vének háborúja" regénysorozat
és még sorolhatnám...

Ezekben a történetekben így vagy úgy, de megjelenik az időutazás, a jövő vagy múlt eseményeibe való beavatkozás képessége. A kérdés jogos: Vajon lehetséges-e az időutazás? És, ha igen, akkor mondjuk a múlt megváltoztatása vajon mivel jár a jelenre és jövőre nézve?

A válasz nagyon nehéz. Bár az időutazás nem mond ellent a fizikai törvényeinek, mégis... az elméleti fizikát gyakorlatban alkalmazni, vagyis egy frankó "időgépet" építeni eddig még senki se tudott (talán csak CERN, holmi szubatomi részecskék utaztatásához).

Az időben visszafelé haladás állítólag olyan, mint egy hurok. Amikor a tér és idő annyira meggörbül (például egy hatalmas tömegű, forgó fekete lyuk gravitációjának következtében), hogy előbb-utóbb visszatér önmagába oda, ahol minden elkezdődött. Pont mint a saját farkába harapó kígyó. Persze, azért nagyon óvatosan kell ezzel bánni (otthon a sufniban senki se próbálgassa). Ténykedésünknek könnyen keresztbe tehet az úgynevezett "időparadoxon", más néven "nagypapa-paradoxon". Amikor mondjuk valaki visszautazik az időben, megöli a saját nagypapáját (ez egyébként felettébb csúnya dolog - csak mondom), így az apukája se tud megszületni. Mivel az apukája se születik meg, ezért ő se fog. Ha pedig ő se születik meg, akkor nem is tud visszautazni az időben, hogy kinyírja a papust. Világos, ugye? Nem? Na igen, ebbe a gondolatfolyamba könnyen bele lehet zakkanni.

Az időben előre utazás talán könnyebb móka. Ha valaki elindul az űrbe, majd egy idő után visszatér azt tapasztalhatja, hogy kevésbé öregedett, mint a hátrahagyottak. Ennek elnevezése az "ikerparadoxon" (egy iker-testvérpárral helyettesítve az utazót és a visszamaradót). Ha közel fénysebességgel utaznánk jó nagy távolságra, majd pár év múlva visszatérnénk, addigra a Földön már akár több száz év is eltelhetett. Sőt, lehet hogy az emberek rég kihaltak, és holmi idióta gépek uralják a bolygót. Picit előre sietünk az időben, majd vissza, aztán lám-lám mi történt.

Ha pedig... mondjuk valaki mégis megpróbálja az időben visszafelé utazást (mint a már említett "Végső visszaszámlálás", vagy "11/22/63", vagy az én első történetemben), akkor etikailag jogosan merül fel a kérdés, hogy: vajon beavatkozhat-e a régmúlt eseményeibe? Hiszen a történelem torzítása jó, vagy rossz hatással is lehet a jövőre. Akár. Ezt előre nem lehet tudni, úgyhogy ha esetleg bárki is ilyenen törné a fejét tudnia kell: a kockázat hatalmas. Hé te! Igen, te ott a sufniban! Nem meg mondtam! Dobod el rögtön a fogót meg a csavarhúzót! És, ha már itt tartunk, azonnal tekerd le az alufóliát is a kályhacsőről! Időutazás!? Eszem megáll! Még mit nem!

Na, hát én nem dobtam el a csavarhúzót - legalábbis gondolatban semmiképp. Sőt, bármily furcsa, a genfi CERN intézet Nagy Hadronütköztetőjében (LHC-ban) dolgozó tudósok is bőszen tekerik már az alufóliát - "sose lehet tudni" - alapon.

Aki nem hisz az időutazás elméletében, az járjon utána (pici segítség alább)...

* * * *

Egy írói blogban olvastam, hogy manapság az olyan sztorik, mint amilyenekre én is vállalkoztam nem divatosak. Minden, ami nem romantikázós, vámpírosos, démonosos, sárkányosos, varázslótanoncos, FBI-nyomozósos, sorozatgyilkosos, lemészárolós, vicceskedősös (ezek zömmel kitalált szavak voltak), szóval az már uncsi. Alighanem ebben van némi igazság. Mármint, hogy ilyesmikre van nagyobb igény, és ez látszik is az új, divatos könyvekből, filmekből vagy sorozatokból. Kár. Egyébként... minden alaptémára lehet jó, és ugyanúgy rossz történetet is felhúzni. Kezdő vagyok nem zizi, és tudom, hogy: egy mesélő ne csak magának írjon (bár ez nagyon szórakoztató), hanem másoknak is. Főleg másoknak. Hajajj! Ez bizony jó terv, csak épp nehéz megvalósítani.

SZERKESZTŐ NÉLKÜL

2017. szept. 24., Nincsenek hozzászólások

Remek dolog, amikor egy írónak van szerkesztője. Ő az, aki a szöveg folyamatos újraolvasásával segít neki elkerülni a logikai, időrendi bukfenceket, a helytelen mondatszerkezeteket, figyel a szereplő nevek, viselkedések egységességére. Sőt, korrektor, lektor, nyelvi, gépelési és minden efféle problémákat kiszűrő feladatot is magára vállalhat.

Persze mindennek csak akkor van értelme, ha a szerkesztő jó társ az írásban. Ha nem akar folyton új sztorikat kitalálni (mert, hogy szerinte az milyen tuti), és nem akarja a meglévőt tartalmat megváltoztatni (mert az sokkal jobb lenne, mint az eredeti).

Egy profi író (nem olyan amatőr, mint én) csak akkor tud maradandót alkotni, ha a szerkesztő hatékonyan segíti őt a munkában, és nem akar maga is szerzővé válni. Ez fordítva is igaz, ha az író állandóan kötekedésnek veszi a szerkesztő munkáját, akkor az egész vállalkozás másból se áll, mint folyamatos vitatkozásból.

Sajnos nekem nincs szerkesztőm. Nemhogy jó, de még rossz se. Semmilyen. Az írás így sokkal, de sokkal nehezebb és tovább tart. A szöveget folyamatosan újra meg újra kell olvasnom, sokszor napokkal később (hogy beérjen és leülepedjen a tartalom). Ezerszer is visszajavítok, mondatokat, szavakat cserélek, csiszolgatok, elgépeléseket, nyelvtani-fogalmazási hibákat kutatok, következetlenségeket gyomlálok és tudom, hogy ez így nem hatékony.
Az írónak írnia kellene. Történetet vezetni, cselekményeket, párbeszédeket kitalálni még akkor is, ha az elsőre sose jó.
Ami egy szerző fejében van, azt a lehető leggyorsabban billentyűbe kellene fojtania. Nagyon nehéz a szöveget lendületesen írni amellett, hogy jó sztorikat is ki kell találni, melyek ráadásul még logikusak is.

Nem vigasztal, hogy tudom: Tolsztoj többször is átírta a Háború és Békét, mire kiadta a kezéből. Mint, ahogy az se, hogy sok író küzd ugyanazzal a problémával mint én.

Egyelőre tehát marad minden a régiben. Írok-visszaolvasok-javítok, aztán megint írok-visszaolvasok-javítok, és így tovább...

A SZÖVEG SZÉPSÉGE

2017. szept. 13.

Kezdetnek jöjjön valami egyszerű dolog.

Aki szeret olvasni (bármi legyen is az), már biztos megtapasztalta annak csodáit. Most csak kettővel állnék elő. Azzal a két - szerintem legszebb - szövegrészlettel, melyek figyelmes olvasása egyaránt gyönyörködteti a szemet és lelket (nem, nem Paulo Coelho-idézet, és nem is valami ismert közhely).

Az első legyen egy igazán és méltán híres szövegrészlet, amit szerintem mindannyian többé-kevésbé ismerünk (ha máshonnan nem az iskolából):

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolgaHortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan...

- Részlet Arany János: Toldi című művéből -

Hát ez valami gyönyörű! Ugye? A folytatás is az. Kérlek, csak olvasd a szöveget és ízleld a szavakat, hogy milyen gördülékenyen, simán követik egymást.

No, de most jöjjön valami más. Valami egészen elképesztő. Szerintem.

York napsütése rosszkedvünk telét Tündöklő nyárrá változtatta át. Családunkról már elvonult a köd S alámerült az óceán szívébe. Most homlokunkon győztes koszorú, Diadalemlék csorba fegyverünk, Vad riadónkból víg vacsora lett És édes dallam szörnyű indulónkból. Szelíden mosolyog a háború, Nem lovagol páncélos paripán, Hogy félénk ellenség szívét ijessze, Ehelyett fürge lábakkal szökell A hölgy-szobákban léha lantzenére. De én, aki nem játszani születtem Sem tetszelgő tükröknek udvarolni, Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül S riszáló nimfák előtt nem feszíthet, Kit megfosztottak minden szép aránytól S a természet becsapott termetemmel, Ki torzul, félig kész, s idő előtt Küldettem el e lélegző világba, Bénán s idétlenül, hogy a kutyák Megugatnak, ha bicegek előttük - Én ilyen fuvolázó békekorban Nem is tudok egyébbel szórakozni, Mint hogy a napon nézem árnyamat És csúfságomat magam magyarázom: Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, Hogy eltöltsem e csevegő időt - Úgy döntöttem, hogy gazember leszek S utálom e kor hiú gyönyörét...

- Részlet William Shakespeare: III. Richard című művéből (Vas István fordításában) -

Ebben az első szakaszban minden benne van. Múlt, jelen, és a jövő sava-borsa. Lenyűgöző. A fordítás nem különben. Olvastam már olyant, amit nem Vas István ültetett át magyarra, de az nagyon-nagyon nehezen volt érthető. Fentebb viszont a szavak csodás mondatokká állnak össze. A mondatok röviden, velősen tálalják a helyzete. És a főszereplő. Na az ő ordító lelki tusája bizony erősen rányomja bélyegét az egész történetre (mellesleg III. Richárdot a Tudorok tették ilyen szörnyszülötté. Korántsem ő volt a legrosszabb uralkodó az angol történelemben.)

Ez az írás művészete és ők ketten (mint annyian mások is) tökéleteset alkottak.

ÜDVÖZLET

2017. szept. 12.

Kedves Olvasó!

A nevem: William Marlowe, de mint bizonyára már gyanítottad, ez csak egy írói álnév. És valóban. Két híres, középkori, angol író-költő kereszt és vezetéknevéből állítottam elő, akik amúgy kortársak voltak. Ez persze nem azt jelenti, hogy magamat bármilyen módon is hasonlítanám hozzájuk. Jajj, dehogyis! Bárcsak így lenne! Ők ismert és elismert zsenik voltak, én pedig mindössze egy olvasni, írni szerető ember vagyok.

BLOG tartalma nem feltétlenül kötődik szorosan az általam elkövetett írásokhoz, bár ki tudja.